Négyévesen űrhajós és felfedező szerettem volna lenni, ötévesen hókotró sofőr, majd hatévesen a régész volt álmaim szakmája. Aztán végül is a pszichológia velé vettem az irányt, és azt hiszem a pszichológus hivatásomban egy kicsit talán sikerült összegyúrnom az összes gyerekkori „szakmámat”.  Amíg tanultam, évekig voltam ruhatáros egy pécsi diszkóban, építettem fesztiválokat, sőt közben a barátaim a zenésztársaim is lettek egyben, amikor a dobolásra és az együtt zenélésre rátaláltam. Most huszonkilenc éves vagyok és leendő klinikai szakpszichológusként talán azt mondhatom, hogy ami mindezekben közös és amit mindig is éreztem magamban, az a kíváncsiság volt. Kíváncsiság saját magam és a környezetem iránt. 

Talán ez a kíváncsiság is vezérelt, amikor két évvel ezelőtt öcsémmel végig jártuk az El Camino Francia-útnak nevezett két országon átívelő kilencszáz kilométeres szakaszát. Eddig oké, de mégis miért sétálna ennyit az ember? – merülhet fel a kérdés bennünk, teljesen jogosan. Az az igazság, hogy a harminchárom nap alatt lesétált sokszáz kilométer annyi tapasztalást és élményt adott, amit még most is nehéz összeszámolni, és talán ezzel nem is fogok megpróbálkozni, legfeljebb csak szemezgetni belőlük. Úgy fogalmaznék inkább, hogy ez az út sokban hasonlít egy jóval nagyobb úthoz, ez az út pedig az életünk. Hasonlít rá, annak minden fordulópontjával, minden örömével, fájdalmával és terhével. Úgy szakadsz ki hirtelen a komfortzónádból, hogy valójában az utad végére találod azt meg igazán. Az pedig már csak magunkon múlik, hogy ebből mennyit viszünk magunkkal az életünk útján.